Pontosan egy éve kezdődött Vlagyimir Putyin katonai inváziója Ukrajna ellen. Majd 2022. február 24-én, magyar idő szerint hajnali 4 óra körül Oroszország el is veszítette a háborút.
De hát még koránt sincs vége a harcoknak, és bármelyik fél “győzhet” – morfondírozhat a kedves olvasó, de bizton állítom, hogy a Debreceni Egyetem korábbi díszpolgára abban a pillanatban veszített, ahogy kiadta a parancsot Ukrajna megszállására.
Bár a magyar kormány szereti azt sulykolni a fejekbe, hogy az erősebbhez kell húzni (keleti nyitás, ugyebár), mert abból lesz nekünk előnyünk (gázunk, Paks kettőnk, akkugyárunk stb.), azért maradt néhány millió honfitársunk, aki nem az alapján dönti el, kinek van igaza, hogy ki az erősebb – vagy legalábbis tűnik annak – hanem elvek mentén gondolkodik. Még az is lehet, hogy Magyarországon is ők vannak többségben, dacára annak, hogy a központi kommunikáció és oldalhajtásai igyekeznek relativizálni a konfliktusban résztvevő felek szerepének súlyát.
Persze a miniszterelnök sem volt mindig elvtelen hatalomtechnikai zsonglőr. 2007-ben, még ellenzékben például azt hangoztatta:
“Lehet, hogy az olaj keletről, jön de a szabadság mindig nyugatról érkezik.”
Maga Orbán Viktor is kimondta, hogy Oroszország az agresszor, és hát ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele? Egy háborús agresszor pedig soha nem győzhet. Akkor sem, ha területet foglal, népet irt, infrastruktúrát rombol. Erkölcsileg semmiképp. Kivívja a világ unszimpátiáját, elszigetelődik, és a mai, totálisan globalizált világban ő húzza a rövidebbet.
Az ukránoknak szorítok hát? Ők teljesen ártatlanok? Nos, az ukrán nép – még akkor is, ha vezetőikkel bőven akad rendezetlen ügyünk – éppen annyira ártatlan, mint bármely más nép, és nem érdemli azt a szenvedést, amit egy éve zúdítanak rá. Mint ahogyan azok az orosz polgárok sem, akiket amolyan fogyóeszközként vezényel a frontra nemzetvezetőjük. Sőt a világ összes országa akaratán kívül, így vagy úgy részese ennek a tébolynak, lásd infláció és egyéb gazdasági problémák. Igaz, hazánkban ezt ügyesen rákenték az “elhibázott brüsszeli szankciókra”, amelyek furcsa módon a “szankciópárti” országokat sokkal kevésbé sújták, mint bennünket. De a köztévé mást mond, a tények (persze nem a TV2-ős) pedig kimaradnak a híreket passzívan fogyasztók látóköréből.
Legyen hát béke, de a magyar kormány által üresen pufogtatott ócska közhely mellé biggyesszük oda ennek elsődleges feltételét is, az 1989-ben még szimpatikus fiatal politikusként ismertté vált Orbán Viktortól kölcsönözve:
Ruszkik, haza!
– Szilágyi Szabolcs –
